drot2

Szavakkal festett kép-regény

Mészöly Ági: Acsai Roland folytatásos versaniméjéről (Jin és Jang, avagy a szív gravitációs ereje)

A határok, legyenek földrajziak, műfajiak vagy lelkiek akár, egyszerre védenek és korlátoznak, figyelmeztetnek önmaguk erejére és buzdítanak határsértésre. Fegyelmeznek és provokálnak, fenyegetnek és csábítanak egyszerre.

Érthetetlen módon minden mindennel határos. Vannak nyilvánvaló kapcsolatok, és vannak olyanok is, amiről senki nem gondolná, hogy léteznek. Csak kevesen ismerik fel őket, de amikor megmutatják magukat, egyértelműek. Legfeljebb azon csodálkozhatunk: miért nem jutott ez eddig senkinek eszébe?

 

A verset, mely az írott szöveg legkifinomultabb, esszenciális produktuma, és az animét, a japán stílusú rajzfilmet Acsai Rolandnak jutott eszébe összekapcsolni a kortárs magyar irodalomban. Művét Jin és Jang, avagy a szív gravitációs mezeje címmel, folytatásokban olvashatjuk az Irodalmi Jelenen.

 

Irodalom és japán rajzfilm?!

Ezen a kapcsolaton csak az csodálkozhat, aki az animék közül eddig legfeljebb Dragon Ball Z –vel találkozott, azzal is szombaton hajnalban, lehetőleg egy átfilozofált éjszaka után, valamelyik kereskedelmi csatornára tévedve. A fent említett sorozat ugyanis nagyjából annyit mond az animékről, és annyit mutat belőle, mint, mondjuk Petőfi Sándor A helység kalapácsa című műve a magyar líráról. Európában a japán rajzfilm-művészetnek csak igen kicsiny, és talán nem is a legszínvonalasabb szeletkéje jut el a nagyközönséghez.

 

Az anime, és főképp előképe, a japán képregény, a manga világa ugyanis végtelenül kifinomult, mindig filozofikus, nagyon érzékeny, esetlenként kifejezetten érzéki világ. Legyen szó egész estés nagyfilmekről vagy több évadot megért sorozatokról, nem csak a művek által feltett kérdések sokkal árnyaltabbak a nyugati rajzfilmekéhez képest, hanem a kérdésekre adott válaszok is.

 

Ha a mindenki által ismert és elismert Miyazaki Hayao műveit összehasonlítjuk a hasonló korban keletkezett Disney-rajzfilmekkel, zavarba ejtően nyilvánvaló az animék gondolati fölénye.

De reprodukálható-e egy ilyen összetett, képpel, zenével és mozgásokkal egyszerre ható műfaj papíron illetve (mivel leginkább online olvasható) képernyőn? E kérdésre az egyetlen logikus válasz nemleges lenne.

Ha nem olvashatnánk hétről hétre a versanime újabb és újabb részleteit.

Ha Acsai Roland nem győzne meg arról, hogy igenis, lehet.

 

Ez a történet, illetve nem is a történet, hanem a mű maga, pontosan azt az érzést idézi fel az olvasóban, amit egy jó japán rajzfilm nézése közben érezhetünk. Kevés színnel, szűkszavúan, minden ciráda nélkül megrajzolt, egyszerűségükben szuggesztív képekkel, balladai homályban hagyott részletekkel, a képzelet és a realitás teljes és szabad összemosásával, megválaszolatlan, nyugtalanító kérdésekkel zaklat minket a költő. Sem a formális logika, sem a hagyományos nyugati történetmesélés szabályait nem veszi figyelembe. De nem azért, mert az olvasó értelme helyett az érzéseire kíván hatni: sokkal inkább szeretné a berögzült, megszokott úton gondolkodó agyat kizökkenteni, új erőfeszítésre, máshogy-gondolkodásra késztetni.

Pontosan, mint egy zavarba ejtő zen koan.

A Jin és Jang ugyanazt a boldog szomorúságot hagyja az olvasóban, mint mondjuk a Nauszika című rajzfilm nézőjében: az elveszett harmónia, az aranykor iránti sóvárgást, a tudatot, hogy érdemes ezt a harmóniát keresnünk, és a félelmet, hogy talán nem vagyunk méltók a megtalálására.

 

A határsértőknek hálás köszönet jár. Általában is. Azért, mert edzésben tartják a határőrök figyelmét, mert példát mutatnak azoknak, akik a teljesen járatlan övezetekbe elsőként nem lépnének be soha. Acsai Rolandnak például azért, mert eszébe jutott két, egymástól csak csillagászati egységekben mérhető távolságra lévő művészeti ágat összekapcsolni. Azért meg külön, mert a próbálkozás eredménye egy egyszerre olvasmányos és nehezen emészthető, líraian emelkedett és közérthető versfolyam lett. Olyasvalami, ami tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy a költészetet közel hozza azokhoz is, akik inkább csak az animék világában járatosak (és viszont).

Erre persze az online megjelenésnél sokkal megfelelőbb lenne egy nyomtatott, méltó illusztrációkkal díszített kiadás. Amit akár manga-szerű köntösben forgathatna az a több száz (de az is lehet, hogy ezer) magyar kamasz, akik ugyan rajonganak a japán rajzfilmért és képregényért, viszont (kétségtelenül színvonalas irodalom-oktatásunk hatására) meg vannak győződve arról, hogy az összes vers érthetetlen, őskori kövület.

Határsértő, bátor kiadók – tessék-tessék, lehet-lehet!

A Jin és Jang Facebook oldala:

https://www.facebook.com/pages/Acsai-Roland-Jin-%C3%A9s-Jang-a-sz%C3%ADv-gravit%C3%A1ci%C3%B3s-mezeje/209262619271868

 

 

 

Acsai Roland: Jin és Jang, avagy a szív gravitációs mezeje

(részletek)

 

 

Az Életet Adó Kard

 

– Én nem ember vagyok – mondja a szamuráj –,

Én acél vagyok és lélek vagyok,

A kard avatárja vagyok,

Életet Adó Kard a nevem.

 

„Mert a kard, ami embereket öl meg,

Ellenkezőleg olyan karddá is válhat,

Mely életet ad nekik.”

Most nektek adok életet.

 

De ti is avatárok vagytok.

Te az apádé – fordul a lányhoz. –

Te az anyádé – fordul a fiúhoz.

Ez egy titkos tanítás, amit

Most megosztottam veletek.

Az apádnak volt egy titkos neve,

Úgy hívták, Jang. Az anyádnak volt egy titkos

Neve, úgy hívták, Jin.

 

– Így hívják az ebihalaimat is,

De nem találjuk őket sehol.

– Mert nem jó helyen keresitek. Ne a térben keressétek,

Vissza kell mennetek az időben!

– Hogyan jutunk el oda? – kérdi a lány.

– A kard útján – mondja a szamuráj.

 

A szamuráj előre nyújtja a kardját,

És a pengéje végtelen hosszúra nyúlik

Az idő folyója fölött.

 

Az idő hídján

 

A fiú és a lány a hídra lépnek,

És egyensúlyozni kezdenek rajta.

 

– Én is meghalnék érted – mondja a fiú

A lánynak –, mint a szamuráj értünk.

– Te élj értem! – mondja a lány a fiúnak.

 

– Ugyanezt mondta az anyám

Az apádnak – feleli a fiú.

 

Falevél és csillagfény

 

Amikor a híd közepére érnek,

Sárga és vörös falevelek kezdenek

Hullani körülöttük,

Egy egész falevél-eső,

 

Pedig egyetlen fa

Sincs a közelben.

 

– Honnan hullnak a levelek? – kérdezi a fiú.

– Nagyon messziről, egy régen elmúlt

Őszből – feleli a szamuráj. – Olyanok, mint a távoli

Csillagok fényei, amik csak akkor érnek a földre,

Amikor a csillag már régen kihunyt.

 

Ezek a fák sem léteznek már,

Csak a leveleik.