Olvasd el 2022-es fanfiction és novellaíró versenyünk nyertes pályaművét.
Nagypapa halála után néhány nappal találkozik a sárkánnyal. Fagyos szél kíséri a holdújév előestéjét, Ri leckét ír az emeleten. Fekete haját a füle mögé tűri, szemüvege az orra hegyére csúszik.
– Ri! – kiált fel Anya a konyhából. – Kész a busa!
Ri felsóhajt. Tudhatta volna, hogy ez lesz, hogy idén se maradhat el a gyömbéres hal, hiába halt meg Nagyapa. Pötyögi tovább a háziját a szobája magányában, a laptopképernyőre mered, mintha nem hallotta volna Anyát.
De ezzel csak késlelteti az elkerülhetetlent. Előbb-utóbb Anya feljön a szobába, és ráparancsol, hogy tessék legalább megkóstolni a busát. Mert a végén még kihűl, meg amúgy is mennyit fáradtak vele, meg mikor legyen szófogadó az ember, ha nem holdújévkor. Apa ilyenkor csendben ácsorog a háttérben, a szemét forgatja, de senki pártját se meri fogni. Mindenkinek kínos. Nem, nem, jobb lesz hát, ha mégis lemegy a konyhába…
Ri a lépcsőn lefelé megérzi a párolt hal gőzét. Gyömbér keveredik a korianderrel – az újév illata ez vagy tíz éve, amióta csak vissza tud emlékezni.
Valami mégis hiányzik belőle. Ahogy Ri betoppan a konyhába, Anya és Apa épp azon tanakodnak, hogy mi lehet az.
– Szezámolajra tippelek – dünnyögi Apa, egy falatot forgatva a szájában.
– Nem, pont annyit raktam bele, amennyit Nagyapa szokott – csóválja a fejét Anya.
– Te mit mondasz, Ri? – Apa egy falatot nyújt neki az evőpálcikáival.
Ri elfogadja. Anya és Apa nagy szemeket meresztenek rá: elvégre ez az ő kedvenc fogása, Nagyapa őmiatta vette fel az újévi menü elejére.
Nem ugyanolyan. Meglepi Rit, hogy mennyire nem. Persze bólogat mellé, előprésel egy mosolyt.
– Hát, végül is nem rossz. – Tudja, hogy ez kevés, hogy udvariasabbnak kellene lennie. – Majd megszokjuk, hm?
Azért jóllaknak vele, még úgy is, hogy félrerakják a busa fejét és farkát a holnapi fővacsorára. Az előestén enni kell, amennyi csak belefér az emberbe, meg együtt lenni, és minél többet mosolyogni.
De nem megy. Rinek biztos nem. A szüleit sajnálja, meg magát is, hogy itt egymás előtt színészkednek – de legjobban Nagyapát sajnálja. Az utolsó nagyszülője volt. Újév után mindig utazgatott a még élő barátaival, de volt, hogy egyedül is. És annyi helyet látni akart még! Csokangot a hegyeken túl, a romokat a Koncse-darja partján…
– Kalandor volt – mondja Ri a desszertként felszolgált rizslepény után. – Ugye? Tegnap tanultunk Csang Csien követőiről. Nagyapa jutott róluk eszembe, hogy ő is ugyanígy azt kutatta, mi vár a horizonton túl, hogy ha a fejébe vette, akár fél évre eltűnt, és egy rakás fura emléket hozott haza magával azúr tollú feng-huangról és lungokról.
Anya és Apa váltanak egy pillantást.
– Igen – bólint Anya –, Nagyapa egy kalandor volt. Sárkányok és főnixek ugyan nem léteznek – de ha valaki, hát Nagyapa sokat tett azért, hogy ezt bebizonyítsa.
Minden évben játszanak pár kör madzsongot a vacsora után, de Rinek most nincs kedve. Ez se ugyanaz Nagyapa nélkül, mert ő mindig tartogatott valami viccet a tarsolyában, és míg az ellenfele azon nevetett, ő képes volt kicserélni a zsetonokat, és ezzel átvenni a vezetést. Igen, csalt, de még hogy! Ri most is kuncog, ahogy eszébe jut a tavalyi mese a félszemű kecskéről és barátjáról, a kakasról.
Korán lefekszik, odakint még durrognak az újévi petárdák. Ahogy az ágyban átfordul egyik oldalról a másikra, felmordul az égbolt, eső kopogtat az ablakon. Furcsa. Apa nem említette, hogy vihar közelít, pedig ha valaki, hát ő képes órákig beszélni az időjárásról.
Az eső még jobban rákezd, csobog az ereszcsatornában. Ri kikászálódik a takaró alól, és lehúzza a redőnyt, mert a város fölött most már villámok ropognak, fényüket a csukott szemhéján át is látja. A vihar elmossa az utcán ünneplőket.
Eltelik egy óra, vagy tán kettő, Ri forgolódik és sóhajtozik. Nem jön álom a szemére. Túl zajosak a villámok, valahogy furcsán ropog a takaró is…
Egy fényfolt bukkan fel a szeme sarkában. Azt hiszi, villám, de nem, ez a szobában van, és kitartóan ragyog.
Ri kinyúl érte. A fényfolt odébb rebben.
– Tűzbogár – motyogja Ri, mire a fényfolt megáll a levegőben, és ezt mondja:
– Bogár? Valaki bogárnak merészelt nevezni engem?
Ri sikítani szeretne – mégsem teszi, mert azzal elűzné a pillanatot. Felül az ágyban, szemüvegét az orrára biggyeszti.
– Elnézést kérek – mondja, ahogy illik –, nem láttam jól, hogy…
A fényfolt egy apró, féregforma lény szeme. Ri egész testében zsibbad a látványtól.
– Te… te egy lung vagy?
Biztosan az. A jelenés nyolcast ír le a levegőben, tekergő testén puha pikkelyek csillannak. Agancsa a szarvasé, feje a krokodilé. Egy teáscsészében is könnyedén elférne.
– Vág az eszed – mondja a lánynak.
Ri eltátja a száját.
– Nem tudtam, hogy a lungok…
– Léteznek? – fejezi be helyette a jelenés. Kecses ívvel landol az ágy támláján, szemének parazsa kialszik.
– Inkább hogy ilyen picik is lehetnek – mondja Ri.
A lung felkacag. Szivárványfények táncolnak a pikkelyein, ugyanekkor felerősödik az eső kopogása az ablakon.
– Bármekkorák lehetünk. – A hangja halk, mégis kitölti a szobát. – Akkorák, mint a piszok a körmöd alatt, vagy nagyobbak a mindenségnél.
Ri megrázza a fejét.
– Biztos álmodok.
– Attól tartok, nem.
– Márpedig de. Ne haragudj, jó volt veled csevegni, de most már felébrednék.
– Ennél éberebb nem is lehetnél. – A lung tekintete a lányéba fúródik. – Miért tagadnád, ami az orrod előtt van?
– Mert akkor… – Ri végigpörgeti fejben, mit is tud a legendák sárkányairól, az égtájak halhatatlan őrzőiről és a jószerencse szimbólumairól. – Mert akkor Nagyapának igaza volt.
– Meglehet. – A lung kuncog. – Meglehet, hogy épp azért vagyok itt, hogy mindezt tudatosítsam benned. Vagy csak mert unatkoztam, és láttam, hogy rád férne a társaság.
Ri lebiggyeszti az ajkát. Ha már ez a jöttment lung is érzi rajta, hogy magányos, akkor tényleg nagy a baj.
Azért jólesnek neki a szavak. Kinyújtja a tenyerét, mire a lung odatelepszik. A teste forró, akár az olvadt viasz, a tüskéi bökősek. Jó ideje ő az első valaki, akit Ri a barátjának nevezhet.
A lung az ingzsebében lapul, míg megreggelizik. Anya uborkás gombalevest készített, az asztalt ellepik a tányérok. Ri a világért se árulná el, mi történt éjszaka, míg a vihar a szobája ablakát ostromolta: a lung az ő kis titka, és attól tart, hogy bármikor távozhat, épp olyan gyorsan, ahogy jött.
Amikor Anya kilép az ebédlőből, Ri egy apró falatot süllyeszt a zsebébe. A lung visszaköpi.
– Most csak fecskehúshoz lenne kedvem.
Ri elpirul. – Ó, bocsánat!
– Semmi gond. Nem tudhattad.
A reggeli után Ri elpakolja a tankönyveit és a tolltartóját, nagyot kattan a táska csatja. Az iskola alig négy sarokra van, tavaly óta egyedül is elengedik Anyáék.
Pocsolyákat kerülgetve vág neki a Hefang utcának. A házakat piros lampionok díszítik, a sarkon egymást érik a frissen kihelyezett narancsfák. Az emberek felbolydultak az ünnep közeledtére: ablakot mázolnak, piros szőtteseket aggatnak az ereszcsatornákra. A lung néha kipillant Ri zsebéből, gombostűnyi orrával nagyokat szimatol.
Útközben egymás életéről mesélnek: Ri az újévi szokásokról, Nagyapa temetéséről, az osztálytársairól, akik piszkálják. A lung pedig távoli vidékekre viszi el gondolatban, párától gőzölgő hegyek és iszapos folyók közé.
– Hol erre, hol arra élek, kicsit itt, kicsit ott – duruzsolja a sárkány a zsebben, és Rinek az az érzése támad, hogy nem hónapos kiruccanásokról van szó, hanem évszázadokat átívelő korszakokról. – Belegondolva, nincs is otthonom. Arra járok, amerre szükség van rám – teszi hozzá a lung.
Ri mosolyog. Olyan nagy megtiszteltetés, hogy ez a lény pont őrá áldozza a drága idejét, hogy szavakba se tudná önteni.
– Az iskolában nem beszélhetünk – jut eszébe, és ettől leolvad az arcáról a mosoly. – Szerencsére a mai az utolsó nap, délután kitör a szünet… De addig csendben kell lennünk, különben felfedeznek téged.
– Nem értem, miért lenne az baj – mondja a lung –, de ezen ne múljék! Szívesen szunyókálok, míg te az iskolapadot koptatod. Az az egyik kedvenc elfoglaltságom. – A kacajával füstöt ereget az orrából. – Képzeld, egyszer addig aludtam, míg megtelepedett rajtam a moha!
Ri az iskolában végig az órát bámulja. Egy perc, kettő. Nem telik az idő. Érzi a lung súlyát és hőjét a zsebében, és szíve szerint elővenné, hogy a pikkelyeit csodálja.
Az utolsó tanórán, matekon aztán a lény megébred, mocorog picit, csiklandozza Rit.
Ri elfojtja a kuncogását. Padtársa, a kefehajú Csen-pang felvont szemöldökkel néz rá.
– Mi olyan vicces?
– Semmi – súgja vissza Ri.
De Csen-pang megjegyzi a dolgot. Az óra utáni szünetben, a folyosón szembesíti Rit:
– Tudom ám az igazságot rólad!
Mielőtt Ri felelni tudna, körbeveszik – Jie és Jin, meg a többiek, akik rendszeresen kipécézik maguknak. Nem telhet el nap enélkül.
– A semmin röhögcsélt! – szegezi rá a mutatóujját Csen-pang. – Most már teljesen megőrült!
– Igen, reggel a zsebével beszélgetett – tódítja Jin. – Én mindig mondtam, hogy ez olyan hülye, mint a…
Ri futásnak ered. Nem akarja, hogy a lung is hallja mindezt, hogy ő is bolondnak tartsa. Felkapja a táskáját, és egészen hazáig nyargal, tornacipője csak úgy csattog a száradó aszfalton.
Anya és Apa még dolgoznak, üres nélkülük a lakás. Ri leül az ebédlőasztalhoz, és bámul ki a fejéből. Tíz nap szünet vár rá, és az sok idő, de egyszer ugyanúgy véget ér, és akkor mehet is vissza az iskolába. Előre retteg az egésztől.
– No, ne lógasd az orrod! – A lung előtekeredik a zsebéből. Most nagyobbnak tűnik, és mintha lábakat is növesztett volna: talán épp az átváltozás csiklandozta Rit a zsebén keresztül.
– Hát te? Mióta vannak lábaid?
– Amióta úgy szottyan kedvem.
– Jó lehet neked. Nekem is kedvem szottyanna csak úgy átváltozni, mondjuk valami madárrá, és a villanyoszlop tetejéről pislogni az utcára. – Ri keresztbe fonja a karját. – De emberként ez lehetetlen.
– Ne hagyd, hogy elrontsák a kedved. – A lung az asztalra mászik, és megszagolgat egy ottfelejtett morzsát. – Előbb-utóbb kinövik ám.
– Nem győzöm kivárni – sóhajt Ri.
– Meg most itt a nagy ünnep, a családoddal lehetsz. Nem kell nézegetned azokat a majomgyerekeket mindennap.
– Persze – feleli tartózkodóan Ri. – De már a családomra gondolni se olyan jó, mióta Nagyapa meghalt. Ez az első holdújév, hogy nem ő főz.
– Ó. Vagy úgy. – A lung megkóstolja a morzsát. Piciket harap, mint valami hernyó. – Hé, ez egész jó!
– Fogjuk rá. Pettyes busa. – Ri előveszi neki a párolt hal maradékát a hűtőből. – Nagyapa specialitása. Pontosabban… az akart lenni.
– Tudom én, mi az a busa. – A lung egy mozdulattal a lány vállára telepszik. A karmai szinte fájnak. – Ismertem egy halászt, aki a Vutaj-hegy lábánál élt. Ő készítette a világ legfinomabb párolt busáját. Ez egész közel van hozzá, csak épp hiányzik belőle a rizsbor.
Ri összeráncolja a szemöldökét. – Rizsbor… Lehet. Apa szezámolajra tippelt.
– Feldobhatjuk vele, ha szeretnéd. Tudom, hogyan kell hozzáadni, még nem késő.
– Nem is tudom… Biztos értesz hozzá?
A lung felkacag. – Ugyan! Vihart kavarok és szivárványokat harapok ketté, hát csak elbírok egy egyszerű ünnepi fogással. Na, gyere, elég ebből a szontyoli pillantásból! Meglepjük a szüleidet.
Ri elmélázik, ünnepi, piros papírlámpákat súrol a tekintete… Úgy dönt, hogy bátor lesz. Egy bólintással beleegyezik a lung ajánlatába.
A mélyhűtőben találnak egy másik egész busát, és némi tanakodás után elhatározzák, hogy azt is elkészítik. A lung valóban érti a dolgát, csak úgy pattog szerteszét a konyhában, hol a borsszóróra bök, hol a szószba kóstol, Ri alig tud lépést tartani vele. Rizsbort forralnak, balzsamecettel vegyítik, de a lung vérszemet kap, most már a nádcukrot szaglássza a kamrában.
– Nem lesz ez túl sok? – kérdezi Ri.
– Dehogy! – A lung füstkarikát fúj az orrából. – Csak egy csipetnyi kell, hogy egyensúlyozza az új ízeket. Bátorság, én majd mondom, mit hogyan kell.
És igazat mond: Ri egy pillanatig se érzi úgy, hogy rumlit csinálnak a konyhapulton, hogy megégetheti magát a tűzhellyel. A lung vigyáz rá, és még rizst is főznek a hal mellé, hogy igazán laktató legyen.
Megterítenek. Ri ösztönösen négy készletet vesz elő, de aztán rájön, hogy már csak hárman vannak.
Anya és Apa későn érnek haza, de az arcuk csupa mosoly, elvégre kezdődik az újév. Ahogy Ri üdvözli őket, a lung kisurran a zsebéből, hullócsillagként szívódik fel.
– Valami furcsát érzek – mondja Apa –, mintha gyömbér lenne.
– Mert az is! – vágja rá Ri. – Feljavítottam a szószt a halhoz, és képzeljétek – pont olyan lett, amilyet Nagypapa szokott csinálni!
Anya és Apa arcáról lerí a kétkedés, de azért asztalhoz ülnek, és a kezük ügyébe veszik az evőpálcikáikat. Az első falatoknál aztán egymásra nevetnek, mert ők is érzik, hogy ez tényleg mintha Nagyapa főztje lenne, és Ri egy pillanatra el meri hinni, hogy nincs is vége mindennek, ami jó.
Repetáznak, a tűzijátékokról és az éji viharról csevegnek, majd átvonulnak a nappaliba. A vacsora után Ri játszik pár kör madzsongot a szüleivel, de inkább udvariasságból, mint őszinte lelkesedésből. A lung jár a fejében, meg akarja köszönni neki, hogy segített a vacsorával. Majdnem éjfélre jár az idő, mire távozni mer. Anya és Apa ekkor már a tévét nézik: sárkánytáncos rekordkísérlet zajlik a kettes csatornán, egy tajjüani csapat hat kilométer hosszú bambuszvázat épített.
– Így kell megünnepelni az újévet! – bólogat Apa, és a következő mondatát Ri már nem hallja. Felkaptat a lépcsőn, és becsukja az ajtót maga mögött.
– Lung! – súgja a szobája homályában. – Lung! Gyere elő!
Nem jön válasz. Ri összeszűkíti a szemét, pisla fényeket keres, szikrányi izzást, mely a sárkány szeméhez vagy pikkelyeihez tartozhat.
De sehol sincs.
– Lung! – Ri most a zsebét tapogatja. Üres. – Hisz nem is tudom a neved. Merre vagy?
Benéz az ágy alá is, átfésüli a könyvespolcot. Szúr a szeme, mint amikor az iskolában piszkálják.
Nem, az nem lehet. Egy szűk napig tartott. Egy szűk napig olyan volt, mintha minden rendben lenne.
Nem adja fel a keresést. Még a redőny zsinórján is végighúzza az ujját, hátha azon bújt meg a lung. Átkutatja a pókhálókat a sarokban, a papucsa mélyét.
A lung bármilyen alakot felvehet, ezt az egyet biztosan megtanulta: lehet, hogy sokkal kisebb, mint gondolná. Lehet, hogy akkora, mint egy porszem.
– Vagy az is lehet – motyogja maga elé –, hogy… nem… biztos nem… Nagyapa?
A felismeréstől szédülnie kell. Megkapaszkodik az ágy támlájában, zihál és reszket.
– Nagyapa, te voltál az?
Továbbra se érkezik válasz, de Ri érzi, biztos benne. Nagyapa volt a lung. Eljött, még egyszer, utoljára, hogy elbúcsúzzon tőle.
És ha Nagyapa egy lung, akkor őbenne, Riben is csörgedezhet némi lungvér. Ő is megtanulhat átváltozni, hogy elrepüljön innen. Messzire, gőzölgő hegyeken túlra.
A novellát hangoskönyvként is meghallgathatod itt: